Kalocsa, 1958. július 5. Népviseletbe öltözött asszonyok szabadkézzel festik a kalocsai mintát a falra. MTI Fotó: Vadas Ernő
Kalocsai pingálás: a feltehetőleg a 19. század utolsó harmadában Kalocsán és a Kalocsától keletre fekvő katolikus lakosságú szállásokon (Homokmégy, Öregcsertő, Szakmár stb.) elterjedt pingálás eredetileg csak a mennyezet alatti falrészre festett szalagot jelentette, ahogy azt Simonyi Jenő 1882-ben leírta. A faldíszítéshez használt motívumkincs a faragott bútorok virágmintáiból táplálkozott, így az első pingáló – falfestő – asszonyok feltehetőleg azok közül kerültek ki, akik a parasztság számára készített bútorokra festették fel a mintákat. Időrendben is így következtek a kalocsai népművészet ágai: legkorábbi volt a faragás (a faragott bútorok) és a fazekasság, ezt követte a pingálás, majd a hímzések. Utóbbi kettőre jellemző, hogy a kezdeti időszakban csak kevés színnel dekoráltak - a pingálásnál és a hímzésnél is elsősorban a vörös és a kék színt alkalmazták - és aránylag egyszerűbb mintákat használtak. A házak külső felén is a szobabelihez hasonló virágos fríz futott végig a falakon. A koszorúk a motívumok gyarapodásával egyre szélesedtek, mígnem az 1930-as évekre csokorrá terebélyesedve már az egész falat beborították. A minták kiteljesedését a színek gazdagodása követte, immár 20-30 színt is használtak a korábbi kettő-három helyett. A pingálás folyamatos kölcsönhatásban állt a híres kalocsai hímzéssel, átvéve annak kiszínesedő világát. Azt, hogy a két motívumvilág szinte teljesen megegyező lett, az segítette, hogy sokszor ugyanazok az asszonyok pingáltak, akik a hímzéseket is készítették. Az 1920-as évek második felében, a 1930-as évek elején reneszánszát élte a népművészet, így a kalocsai alkotások, a hímzés és a pingálás is bekerült a kereskedelem és az idegenforgalom figyelmébe. Ettől az időszaktól szélesebb körben alkalmazták a pingálást, például készültek munkák középületekre, sokszor egészen nagy falfelületeket díszítve.