Budapest, 1964. január 6. Két férfi beszélget a Roosevelt téren a Lánchíd pesti hídfőjénél. MTI Fotó: Sziklai Dezső
Széchenyi Istvánt 1821-ben kezdte foglalkoztatni egy állandó pesti híd gondolata, amikor jégzajlás közepette kelt át a Dunán. A hídügy intézésére alakult testület elnöke Széchenyi lett, aki magyar pénzemberekkel tárgyalt, de végül csak Sina György bécsi bankártól kapott pozitív választ, 1837-ben. Sina hívta Pestre William Tierney Clark angol mérnököt, akinek három hídját, köztük Marlow-ban, a Temze fölött ma is álló lánchídját Széchenyi és Andrássy György is megtekintette 1832-ben. A helykiválasztás nem igazán volt szerencsés, hiszen a híd Budán nekiszaladt a Várhegynek, s így szükségessé tette (1857-ben) az alagút megépítését is. A hídügyi testület 1838-ban Clark, 380 méter hosszú háromnyílású hídtervét fogadta el. Az építkezés vezetésére W. Clark névrokonát, Adam Clarkot kérte fel. 1842 augusztusában nagy társadalmi esemény volt a híd alapkövének elhelyezése. A pillérek, hídfalak 1847 júliusára készültek el. A vasszerkezet szerelését a szabadságharc eseményei hátráltatták. A hidat 1849. november 20-án avatták fel, Széchenyi, aki a legtöbbet tett megépüléséért, soha nem ment át rajta. A Lánchíd az 1873-ban egyesített Budapest, és az egész ország jelképe lett. 1913-15 között újjáépítették. A II. világháborúban, Budapest ostromakor, a visszavonuló német csapatok Lánchidat is, illetve annak pesti lánckamráját is 1945. január 18-án felrobbantották. Az újjáépítés után az ünnepélyes átadás 1949. november 20-án, száz évvel az első hídavatás után történt meg.