„Kap egy puszit ez a drága Beethoven!”

Az egykori varrólányból lett szoprán hazánk első Kossuth-díjas énekesnője lett, Bajor Gizi színésznő és Fischer Annie zongoraművésznő társaságában az elsők között kapta meg nőként az elismerést. Határozott egyéniség volt, aki magával és másokkal szemben is szigorú volt, aki nem járt esténként társaságba „füstöt nyelni”, aki nyugdíjas éveiben amatőr csillagászattal foglalkozott, fiatalon viszont gyönyörű festményeket festett, és akinek rúzsfoltjaitól piroslott az élete végéig gyakran zongorázott Beethoven-kotta fedele. 

 

Már kilencévesen zongorázott, és egy barátnőjével jutott el Carlotta Felician idős olasz énektanárnőhöz. Az éneklés titok volt az édesapja előtt, aki egy kávéházi sakkozás alkalmával véletlenül látta meg a lánya sikeres vizsgájáról szóló hírt az újságban. Később abbahagyta az énektanulást, és évekig varrt, mígnem az 1920-as évek végén a Lichtenberg, majd a Palestrina kórusban kezdett énekelni, amit nagyon fontos alapnak tartott későbbi szólópályájához. A Zeneakadémián egyből a harmadik évfolyamba került, azaz három év anyagát sajátította el egyetlen esztendő alatt, majd egyenes út vezetett próbaéneklésre az Operaház énekmesteréhez. Azon az 1934-es nyári napon Puccini Manon Lescaut című operájának Ékszeráriájával felvételizett, és a nála 4 évvel fiatalabb, későbbi világhírű karmester, az akkor 22 éves Solti György kísérte zongorán.

Később az énekóráról kiszűrődő technikás La Grange-áriát trillázó Osváth Júliára az Operaház akkori szigorú igazgatója, Radnai Miklós is felfigyelt, ezúttal Ferencsik János karmester kísérte zongorán, aki a sikeres próbaéneklést követően örömében rögvest felkapta a levegőbe. Az énekesnő 1935. június 17-én debütált a dalszínház színpadán a Hunyadi László Gara Máriájának szerepében, a számára bemutatkozó előadás egyben a címszereplő dr. Székelyhidi Ferenc 25. jubileumi búcsúestéje volt. Imádott az Operaház zsenijeivel, Nádasdy Kálmánnal és Oláh Gusztávval dolgozni, kedvenc énekese Svéd Sándor, karmesteri eszményképe pedig a könnyed, pontos és megbízható Ferencsik János volt, aki nagyon jól ismerte az énekesnő ösztönös tehetségét és varázslatos színpadi átalakulását. A magánéletben nyers és szókimondó, egyszerre magabiztos és önkritikus Osváth Júlia maga is szívesen idézte a szeretett dirigens róla szóló megjegyzését: „Egy bolond az életben, de a színpad királynője.” A színpadra lépés pillanatában hősnővé alakult és formálta meg Mozart, Verdi, Erkel, Puccini, Wagner figuráit. Remek Violetta volt Verdi Traviatájában, érdekességként a prózai kaméliás hölggyel, Bajor Gizivel közös fotó is készült róluk. Legszívesebben Richard Strauss Rózsalovagjának Tábornagynéját formálta meg, a Szöktetés a szerájból Konstanze-alakításáról írt lírai tanulmányában pedig Szentkuthy Miklós oldalakon át elemzi gesztusait és színpadi jelenlétét. Soha nem volt lámpalázas, előadás után azonban reggelig éltek benne kedvenc szerepeinek mozzanatai. Az irigység is távol állt tőle, ám nagyon zokon vette, ha más is felvette a neki készült színpadi jelmezeket.

Osváth Júlia három évtizeden keresztül biztos bástyája maradt a hazai operaéletnek, ám külföldön is lehetősége nyílt sikert aratni. Az 1937-es Salzburgi Ünnepi Játékokra maga Toscanini választotta őt Mozart Varázsfuvolájának Éj királynője szerepére. A telefonhívás a bécsi próbaéneklésre Esterházy gróftól érkezett, az énekesnő pedig másnap hajnalban már vonaton ült, majd megkapta a szerepet a német nyelvű előadásban. Vallotta, hogy Mozartot visszafogottan és pontosabban kell énekelni, hiszen a zene mozaikkövekként van felépítve, és „ha elvész az ember, utána kell ugrani, mint a szöcske.”

 

A huszadik század egyik legnagyobb operaénekesnője legszívesebben dr. Sipos Jenő énekmesterrel dolgozott, és hatvanévesen még volt Pamina A varázsfuvolában és Erzsébet királyné a Don Carlosban. Saját bevallása szerint szégyellte, hogy nyugdíjasként énekli ezeket a fiatal karaktereket, hangja azonban régi pompájában csillogott. A csillagot azonban várták a csillagok!

 

Amatőr csillagász hobbiját szenvedéllyel űzte, kertjében felállított nagy távcsövével szemlélte éjszakákon át az égbolt rejtelmeit, a Kulin György csillagásztól kapott dedikált könyvet bújta, vagy épp telefonon csillagképeket egyeztetett a svábhegyi obszervatóriumban szintén a csillagokkal éjszakázó professzorral. Régi varrógépéhez is gyakran leült újra, otthonában saját készítésű tárgyak is helyet kaptak. Sokat festett, még 1957-ben festőművészként is bemutatkozhatott a Rátkai Márton Színészklubban nyíló színészfestők képzőművészeti kiállításán. Érezte, mikor kell befejezni a pályát, és meggyőződése volt, hogy újítani kell, mert húsz-harminc évente minden idejétmúlttá válik. Az a jó a nyugdíjban, hogy már nem kell folyton a gégészhez rohangálni, emlegette kendőzetlen őszinteséggel. És hogy mi volt a művészi titka? „Az a fontos, hogy az ember az érzéseit átadja a nézőknek. Ez a művészet.” – mondta hétköznapi, asszonyi lényeglátással, melynél talán csak életszeretete volt nagyobb.

Borítókép: Budapest, 1957. november 27. Osváth Júlia, az Operaház énekesnője otthonában rajzait nézi. Tulajdonos: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum. Készítette: Lónyai Mária. Azonosító: MTI-FOTO-799015

 

Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 323 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.