Rongylabdától a világhírig

Rongylabdával focizott gyerekkorában. Édesanyja selyemharisnyáját jól megtömte száraz fűvel, majd a földhöz vágta néhányszor, hogy jó kemény legyen a házi készítésű labda, amit cérnával maga varrt össze. A kispesti édesapa hamar felismerte a tehetséget a fiúban, és szigorú edzőként mellette állt, hogy adottságait maximálisan kibontakoztassa. Puskás Öcsi gyors és dinamikus mozgása már gyerekként kiemelkedő technikai tudással és labdakezeléssel párosult.

Rudas Ferenc pályatársa így nyilatkozott róla: „Nem vezette a labdát maga előtt messzire, hanem mindig csak egy-két centiméterre. Más játékosokkal megcsinálhattam, hogy elpasszolom a labdát egy méterrel messzebbre és ezalatt utolérte. Öcsinél ezt nem lehetett megtenni, ő minden lépésnél hozzáért a labdához, nem volt idő beavatkozni. Improvizált pillanatokon belül, soha nem tudtam, vagyis mire észrevettem, hogy ő mit akar, arra már ő majdnem végrehajtotta, amit kigondolt. Nagyon gyors volt. Mire utolértem, ő már más pozícióban volt. Borzalmasan nehéz volt vele játszani. Az emberek és társai is szerették, mert klasszis mellett vagány volt, akit nem lehetett nem szeretni.”

Bozsik József segítségével vált a Kispestnél világklasszissá, aki jobb fedezetként tökéletesen kiszolgálta a pályán. Kitartó szorgalma eredményeként 16 évesen már a felnőtt csapat tagja volt. A második világháború után, hogy anyagilag segítsék a fizetés nélkül maradt focistákat, nyílt egy Bozsik-Puskás Vasedénybolt Kispesten, ahova csak úgy tódultak be az emberek. Foci híján minden nap bejártak dolgozni a fiúk, de inkább csak dumáltak, kártyázgattak a haverokkal. A békeidők elérkeztével újraéledt a foci, ekkor Öcsi folytatta pályafutását, majd a csapat vezető játékosa lett. 1952-ben a magyar válogatott tagjaként aranyérmes lett a Helsinki Olimpián.

Közösségi emberként teljesen a csapatért élt. Pályán kívül szelíd, visszafogott, a pályán viszont hangos és energikus volt, ő tartotta kézben a játékot. Bárki fordulhatott hozzá problémával, „Én voltam a kiálló, elintéztem, nekem volt lehetőségem, hogy el tudjam intézni.” Nagy vagányként többet megengedett magának, de soha nem volt bántó. Egyszer egy győztes meccs utáni vacsorán így szólt a honvédelmi miniszternek: „Ne beszéljen annyit, mert kihűl a leves!”  Megszállottja volt a játéknak, nagyon sokat edzett: például kijelölt a kapuban egy helyet, és addig gyakorolt, amíg harmincszor pontosan el nem találta. Éjjel-nappal focizott örömből és győzni akarásból.

1953 novemberében az angol-magyar meccsen világraszóló sikert aratott a magyar csapat. Teljesen új játékrendszerben játszottak, amivel az angolok nem tudtak mit kezdeni. Ezt a 6:3-at ma is az évszázad mérkőzésének tartják.

Pályafutásának második nagy korszaka a Real Madridban eltöltött kilenc év, amelyre Alfredo di Stefano így emlékszik vissza: „Nagyon jó barát, nagyon jó társ, remek játékos, ideális személyiség. Minden tulajdonsága megvan, ami egy jó emberhez illik. Nagy élmény, hogy láttam az életben élőben játszani, minden idők legnagyobb labdarúgója volt, és nem mindennapos dolog egy ilyen ember mellett focizni. Nagyon tudott alkalmazkodni a profi világhoz, ami nagyságát emeli. Ő egy vezéregyéniség a szó nemes értelmében.” 

Puskás így fogadta a dicséretet: „Igyekeztem hozzájuk alkalmazkodni, hogy én azt játsszam, amit ők tudnak, és ne ők alkalmazkodjanak hozzám.” 

Egy olyan időszakban, amikor a médiának még nem volt akkora szerepe mint napjainkban, miatta tanulta meg a világ, hogy hol van Magyarország. Puskás Öcsi egy ikon, emléke legendaként örökké köztünk marad.

Borítókép: Tata, 1952. június 28. Puskás Ferenc labdarúgó, az olimpiai labdarúgó válogatott tagja a tatai edzőtáborban. (MTI Fotó: Seidner Zoltán)

Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 314 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.