Évtizedek a nézők otthonában

Tamási Eszter 1957-ben, mindössze 19 évesen került a Magyar Televízióhoz, első munkái a televízió kísérleti adásaihoz kapcsolódnak. Legendásan jól varrt, első televíziós munkájáról is majdnem elkésett, mert a műsorra készülve új blúzt varrt magának, és azt igyekezett tökéletesre vasalni. Rózsahegyi Kálmán színész iskolájában figyeltek rá fel fényképe alapján, és már ekkor olyan kifejezéssel éltek: „Sokszor mosolyog. Olyan, mint … egy televízióbemondónő”. Hogy mit is takar ez, megpróbáljuk felidézni. Egy vadonatúj médium, a televízió arcai, háziasszonyai voltak. Ahogy egyre több otthon nappalijában jelent meg a tévékészülék, úgy lettek ők is egyre természetesebben a mindennapjaink részei. Nem véletlen, hogy az egész ország szinte a családtagként gondolt rájuk, mindenkinek megvolt a maga kedvence, hisz nap, mint nap szóltak hozzánk, jelen voltak életünkben, még ha csak egy képernyőn keresztül is. Amit lehetett, szakmai mestereik megtanítottak nekik. A beszéd tudományát, artikulációt, hangsúlyokat, tempót – hisz senki sem születik ilyen tudás birtokában. Bizony, amikor épp nem láttuk őket, ők szorgalmasan gyakoroltak, csiszolták tudásukat, igyekeztek felülkerekedni szakmai gyengeségeiken. De volt itt valami, ami nem tanítható. Amire egy jó szemű szakember csak ráérezhet, hogy aztán egy egész ország élvezhesse évtizedeken át a gyümölcsét. A bemondónők személyiségek, karakterek voltak. Tamási Eszter meleg bája, kedélyessége generációk számára idézhető fel könnyedén. De akár Takács Marika decensebb karaktere, aki épp annyira volt izgalmas, hogy egy ország női számára diktálta a divatot aktuális sminkjével vagy frizurájával, ugyanakkor tisztességet sugárzó személye miatt nem övezhette őt féltékenység. De ide vehetjük a fájdalmasan fiatalon elvesztett Hajas Ilonát, aki egzotikusabb vonásaival, nagyvilági szépségével egy új színfolt volt a televíziós bemondónők között. És bár a bemondó szóhoz szinte automatikusan kapcsoljuk a „nő”-t, ne feledkezzünk meg férfi kollégáikról sem. A tévés bemondók kezdőcsapatában ott találjuk a szintén évtizedekig képernyőn látható, sokak szerint egyenesen oda született Varga Józsefet is. Személyükkel úgy jelentettek a néző számára állandóságot, tájékozódási pontot az életben, hogy közben egy szinte üres fülkében ültek és egy kameralencséhez beszéltek. Körülöttük alig néhány kolléga, homályban és csendben dolgozva, míg a reflektor és a mikrofon rájuk irányult. Ezt a nagyon is kézzel fogható űrt kellett betölteniük személyiségük melegével, kisugárzással, a személyesség lehető legerősebb érzetét keltve bennünk. Tamási Eszter egy interjúkérdésre válaszolva elmondta, a kezdetekkor azért mosolygott, mert úgy vélte, a lámpaláz okozta hibáit így talán könnyebben megbocsátják a nézők. Tévés felvételijén így fogalmazott: „Ha azt hiszik, most zavarba tudnak hozni, tévednek. Rég zavarban vagyok.” A lámpaláz az évek múltával is maradt, a mosoly viszont védjeggyé, hivatástudattá nemesült, majd miután megszületett kislánya, sokszor már őt képzelte a kameralencse mögé. Nézőként hajlamosak vagyunk kiterjeszteni a látottakat a valóságra, a nyugodt és kedves emberekről azt gondolni, ők mindig ilyenek. De természetesen a bemondói életnek is léteztek árnyoldalai, így például a nagyfokú stressz, amit maga a bemondói státusz hordozott magában. Egy ország kedvencének lenni nemcsak kivételes helyzet, de nagy nyomás is, ami komoly terhet róhat viselőjére. A többmilliós nézőtábor, ami egy esetleges hibát óriásivá nagyíthat, az élethosszig kitartó kameraláz, vagy a szakmai szolgálat és a magánélet teendőinek összehangolása mind olyan tényező, amit a kor bemondóinak meg kellett tanulni kezelni. Szakmájuk sajátosságaként pedig folyamatosan fejlődő technológia és berendezések között dolgoztak, ennek okán a mai napig tartja magát a vélekedés, miszerint a kor katódsugaras kamerái okozták, hogy többük fájóan fiatalon távozott az életből. 1957-ben láthattunk először bemondónőt a magyar televízió képernyőjén – Tamási Eszter és Takács Marika két hét különbséggel debütáltak -, 2006-ban pedig utoljára. Ekkorra változott annyit a világ körülöttünk, hogy a bemondó szerepe a műsorfolyamban elavulttá vált. A technológia fejlődésével új elemek vették át helyüket. Tájékozódásunkat immár videóelőzetesek segítik, kötődésünket kreatív arculati elemek erősítik. Az idő előrehaladtával bár elvesztettük mindennapjainkból a bemondókat, egyúttal megtalálták helyüket a tévétörténelemben, a dicső kezdet évtizedeinek voltak ők kitörölhetetlen, ikonikus alakjai, akik képek, mozgóképek és a személyes emlékezet formájában még nagyon sokáig velünk maradnak későbbi kollégáikkal együtt. Takács Mari (b) és Tamási Eszter, a Magyar Televízió népszerű bemondói integetnek egy felvonuló kocsiból a XXVI. Színész-Újságíró Rangadón (SZÚR) a Népstadionban. MTI Fotó: Szebellédy Géza, azonosító: MTI-FOTO-858147 Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 289 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos érdekes felvételt talál.